Tavaszodik, s kihűlt szíveinket,
újra, és újra felemeljük.
Vak vágányok között, s rétek sivatagába,
te vagy minden nevezőm fohásza.
Ahogy tekintetem simul az üveg falain,
megannyi bús zongora dallamain.
Még ma is, mosolyog az arcon a ránc,
az a sok ne felejts tánc.
Kézbe vett könyveket lapozik kezem,
s ítéletem a hétköznapi ölelés.
Hol nincs több hely, csak tömörülés.
Még ma is mosolyog az arcon a ránc,
az a sok ne felejts tánc.