Most nem zenélsz,
csendben ülsz, keseregsz.
Néma a hangszered,
hisz érzed, bánatról nem zenghet.
Mi lehet szomorúságod titka,
az ég porondja sem tiszta.
Tán biztos azt gyászolod
mi egykor szép volt,
de sosem térhet vissza.
Ha sírnod kell, sírj bátran,
de aztán ismét zenélj,
kergetve bánatot,
hiszen te jól tudod,
hogy mitől enyhül a fájdalom.
Csak rajta, fújd a trombitád,
hadd tudja a világ,
szíved ritmusán sosem ejtesz hibát.
Hálás könnycseppre lelsz,
a nevetésben gyógyírt,
mert nem csak egy szerep,
hogy lehet látatlan sírni,
és mégis mosolyt fakasztani.
(Dezső Ilona Anna: Zenebohóc c. festménye ihlette
5 hozzászólás
Kedves Panka!
Versedet olvasva úgy éreztem, talán a mi életünk is olyan lehet, mint ezé a zenebohócé. Szomorúak vagyunk, kesergünk, gyászolunk,de aztán ismét zenélünk, kergetve a bánatot.
Örülök, hogy olvashattam.
Szeretettel:
Anck-Su-Namun
Köszönöm soraid kedves Anck. Szerintem is.
szeretettel-panka
Szia Panka !
Nagyon szép ez a versed is, sosem tudhatjuk milyen érzések vannak az álarcok mögött.
Tetszett !
Szeretettel: Zsu
Hú, de régen voltam itt is. ettől függetlenül olvastam ezt a versedet máshol is már. A bohócok kettősségéről már én is írtam, verset is, prózát is. Egy örök téma is lehet. Anna festményét is láttam, jól megírt a versed, jól hozod a témát. 🙂
Marietta
Kedves Zsú és Marietta!
Utólagosan, kicsit megkésve köszönöm, hogy itt olvastatok! (talán már aktivizálom magam ismét)
szeretettel-panka