Néha felragyog a nap

Felhő mögül kisüt, néha ragyog, s lézeng,
Pokol tornácán hűsül egyedül, s elmereng,
Sárga arcával bevilágít az égről mindent,
Milliárd éve minden kis zug szemébe nevet!

A világűr alkotta, ama tüzes, régi atomkor,
Robbanás ősi hangulata, sok finom csillagpor.
Gyulladó életöröm egén, szárnyaló kis tüzecskék,
Testkövek és idomburkok, szilikátos kemencék!

Gondoskodó égszem, gondos szép fénykaptár,
Vasárnap születő, végtelen forróság,
Majdani parázs, a lábasa a tangenciáknak,
Eltűnnek és újraélednek a fények, tükrökön laknak!

Magas lángok korsója, ki nem oltható sugarak,
Most októberi forróságok, máskor téli langyok,
A legpontosabb munka, a csillagos műszaki stáb.,
Forró nyári fenség, jó baráti pirulás miránk.!

Itt minden az övé, az is marad, s ő mindenkié
Látható, az idő szalad, de nem fárad a nap
Árnyékvilág fejlődik, általa minden megváltozik,
Már csak a tejút él Hold és minden más halott!

Nap is beteg, Lázas beteg, de talán még él tovább,
Nem kellenek kórházak, üstökös szerű csodák,
Nem költözik, ide egy másik nap, az ég most is kék,
Ideköti a föld, napunkat a sok szép földi emlék!

Egyedül, de szabadon, Ő mindennel felér,
Az égen nincs gyűlölet, nem folyik a vér,
Leszórja áldását, aztán elfekszik nem tekereg
Tudja megunják, mert pontos, szigorú az öreg!

Esténként vérpiros, olyankor teázik lenézve,
Az éjszakát adja át a Holdnak. Tőle van a fénye,
Titokban várja még, hátha jön valaki, egy másik Hold,
Titokban azt mondja: minden halandó -, apró és bolond.