Néha még látom

Mikor az ifjúság elült szívemben,
csendre hajlottak már a szavak bennem.
Sóhajnyi létem útján még követett
az idő, s zúdult előttem nélküled

a zuhatag, s láttam, ahogy tűnik el
hullámain a szó mély fröccsenéssel,
mint egy sóhajba zárt, némuló világ,
úgy itta be szomjamat az ifjúság.

Egésze a létezésnek szívembe
ül, mikor nappalon és éjjelente
újra indulok felé, mint csendeknek
magánya, mikor bennem még felremeg

a vágy sokszor utána ösztönein,
hallva, mi felé űznek ösztöneim,
a bennem égő remények újra most,
mint éjjeleken át nem alvó álmost.

Néha még látom az időt vonulni,
mint viszi ifjaim, ha alkonyulni
tér be hozzám, mit lassan követ az est,
s az ég csúcsain hűs csillagokat fest.

Köszönöm, hogy bennem éltél, ifjúság,
létezésed volt egy különös világ,
ki vágyaimban emberré formáltál,
ki talán azzá lettem, s nézem mint száll

utánnad bennem a súlyos gondolat.
Hallgatok és ábrándozom terólad,
s feléd az akarat szabadsága űz
egyre, mi teveled újra eggyé fűz.