Nekem nincs másom…

Nézd! Mint lobog az éj tekintetén
a lassú virradat, miként az időn
lelt végtelen, úgy terül el az.

Mint
sóhajnak nesze a vétlen csendeken,
úgy vitetnek emlékeim hozzád és
feléd. Szótlanságba
merül minden,
ami él, minden lobogásban az én
szívem világa teérted remél.

Egyre
hívlak e hallgatag homályban, hol
virrasztván bennem él az éjnek
bársony érintése,
ahol követnek
egyre mélyeimbe zárva, elidőzve
mind rajtam, a csillagoknak
értem való hunyorgó hullása.

Halkan szavaidért,
neszein a szélnek, nekidőlvén az
örök mindenségnek. Vitetve
magamban csillogón
ifjúságomat,
mi bennem él még emlékein, mint
mélyekbe zárt, szelíd érzésű, érted
hívott és érintett kedves gondolat.

Jöttödre várok érző reményeken,
most e harmatos hajnali homályon,
mikor
derengeni látom szavaidban
a rejlő végtelent, ahol e szívben írnak
ábrándjaim érted élő képzetei.

Mert
nekem te vagy az élet, és annak
mindene, ki bennem élsz,
mert én így
akarom: élni teveled minden tőled
kapott, érted élő napom.

Nekem te
vagy a valóság örök mindene, oly
jó veled eggyé lenni érzéseimben.
Oly szépséges hinni
és várni jöttödet,
meglátni arcodban és benned az én
arcomnak érted élő, benső tekintetét.

Tudom, teérted van mindenéül e szív
világa, meglátva benned reményeit,
amit elhitt teérted,
a te szavaidért
lelve meg önmagát, mert tebenned
az élet örök valóságát találta meg,
nem csupán érzéseiben.

Oly gyönyörű
hinni benned, meglátva a láthatatlant,
kutatva minden nap
a te valóságod
értelmét, amit mindenhova felírtál
a te tetteidnek élő akaratán.

Szavaid
nekem lettek a bennem írt szavak, ki
megtalálom örökül e szívbe zárva
azokat, melyek érted
vannak értékül
nekem, mikor a csendeken bennem
időznek érted élő érzéseimben.

Engem mindenkor hívnak azok, hogy
leírjam őket késztetésed nyugvó
akaratán,
követve vágyaimnak érted
élő érzéseit, meglelve mindazokért
boldogságomat.

A te szavaidért élve
e szívnek akaratát, keresve mindenkor
azt a harmóniát, melyben szépségül
vannak életem
útjai, követve fiad, a
Krisztust, utánad a legboldogabbat.

Oly elevenül él általad e lobogó
mindenség, ahogy tetteid valósága
téged dicsőít. Miként a hegyek s a
völgyek,
s azok minden porszeme.
S e porszemek között én lettem
és vagyok
a legkisebb, mert
az én jöttöm önmagamtól nekem
semmi sem.

Nekem nincs másom
e létezés alatt, mint felfogni teérted
a szinte felfoghatatlant. Követve épp
ezért utad, utamul lévén már nem
önmagam.

Aki vagy értem e szívnek
boldogságául, mert lehet az érted,
vágyain betelve
már nem önmagáért,
mert Téged ismert meg útjainak élő
valóságául.

Már e szív érted élvén
bennem dobog, ragyogva érted az
eljövendőket,
hitet tévén nem
önmagáért, aki létezéséül fogta fel
mindazt, hogy benned rejlik mindene
a vágyban.

Minden lobogásban téged
keres, mit pillanatok adnak reményül,
vitetve e szívben életül
a te értéked,
ki akarok teérted önmagamtól
megválni, teérted nincstelennek lenni.

Átadva mindenem neked, hisz tőled
kaptam, Jehova Isten, életül e gyönyört,
örökül, boldoggá lett életemet.

Érted lettem az, ki soha nem voltam
benső világomban e marasztalt időn,
mi életül,
nekem reményül tudható,
ki vágyaimba írtad szépséges szavaid
szelíd akaratát.

Minden vonásodért fogadd köszönetem,
érintve szívem könnyeden. Légy nekem
mindenül,
a mindenben mindenért, idők
örökéül bennem mindenekfelett,
benső vágyaimba írt reményeidért, miért
elhívtál élni a szépség életét,
ki szeretnék
lenni a te boldogságodért. Betöltve
érzésedül azt, amiért formáltál akaratod
szerint.