Nem akartalak bántani

Nem akartalak bántani, mégis úgy
hasított belém a kín, hogy visszacsapódva
megdermedten kövült belém, a fájdalom.
S bár dalom Hozzád vezetett, göröngyös útján, a
szél felém fújta, a száraz szürke nappalok porát.
Vájkált bennem, s karcolta torkomat. Kiszáradt
torokkal küzdöttem, hogy érjen hozzád a
dallam. Hogy halld meg, miénk még a nappal.
S már csak tátogok… A hang befelé szalad, s
egy kósza gondolat, megcsípi arcodat. Nézel,
majd befelé forduló tekinteted sejteti, csak egy
olyan pillanat volt, ami mint a villám, cikázó
fénylobbanással tört Rád. Most itt állsz előttem,
nyújtasz felém egy korty vizet, iszom belőle,
bágyadt mosolyom arcodba tekereg. Szemeidben
látom, a nem akartál bántani világot, a megbocsátó
szelíd valóságot. S könnyedet tenyerembe téve,
altatom, hogy amikor ébredek megnedvesítse
ajkamat, s úgy érjen hozzád a pillanat, mint
méz a kenyéren, megcsillanva a Nap alatt.