Nem álmodom többé

Felébredt a világ,
csak én alszom még,
álmodni szeretnék,
mint gyermek rég,
kinek nem volt játéka,
se fényes új ruhája,
csak kisírt két szeme,
és féltve őrzött álma.

Álmodni szeretnék,
még ha fáj is,
ha ellenem fordulna
e gyászos világ is,
cibálná vihar puszta létemet,
lenne tövis koporsó,
miben végleg eltemet,
nem hallanátok többé híremet.

Csak képek lennének,
szomorú szép szavak,
meg könnyek,
mik igaznak látszanak,
s megszűnt jövőbe lépve,
tisztán, meztelen,
levetve a rongyokat,
az elhasznált életet.

Lépni egy más világba,
várni új csodára,
tűzre, mi bennem lobog,
szívre, mi örökké dobog,
egy árva lélekért,
hogy legyen igaz szeretője,
koldus gúnyája,
szétszabdalt időnek,

De hiába minden,
mert elvesztek az álmok,
felhők köntösében,
viharral táncolt,
mind az átkozott,
villámra pattant,
úgy tűnt tova,
elmaradt a fényes lakoma.

Hisz koldus eledele a magány,
csak morzsa az asztalon,
ronda, fekete folt,
a frissen meszelt falon,
árnyék testekbe rekedt érzelem,
de átlépni rajta, már képtelen,
s mellém fekszik titkon a fájdalom,
átölelt, mert tudta, többé nem álmodom.