Megfáradt örök vándorlásban
lebegek a Nagy Némaságban,
sötét, hideg, gonosz éjben,
csillagtalan, rideg égben.
Kitaszító, vadidegen világban,
üvegszirmú, üvegkelyhű virágban.
Dobálnak a fekete hullámok,
de úszni, kiabálni nem tudok.
Örök sírás fojtja torkom,
könnymaszatos rég az arcom.
Ennél – én jobbat érdemlek.
Nem búcsúzom. Csak elmegyek.
6 hozzászólás
Gyere vissza! Sírd ki magad, de utána ne szomizz!
Szia Zsázsa! Hogy ez milyen jó vers! Nagyon tetszik, a 3 vsz számomra viszi a prímet, s a "könnymaszatos" kifejezés. Egy gyermeknek látlak ebben a versben, aki csalódott és keservesen zokog… én ezt érzem! Gratulálok! Üdv: Andika
Sziasztok!
Nagyon köszönöm a kedves hozzászólásokat!
Szerencsére már "eljöttem tőlük" és nem is kell visszamenjek, ezt a korszakot már lezártam, magamban is meg úgy általában, csak ezt a versemet most találtam meg.
Tényleg egy szerencsétlen kisgyereknek éreztem magam akkortájt… de ez már elmúlt, jól vagyok, jó helyen vagyok.
Üdv és köszi mégegyszer! 🙂
Zsázs
Valami gyerekes dacosság van a versedben, de olyan, amitől egy felnőtt elme is megtorpan. Jó.
Hanga
"kitaszító, vadidegen világban" "örök sírás fojtja torkom" – Szomorú látlelet. Szomorú, de jó vars.
(üdv. Á.E.)
A "Véletlenek" dobták elém szép versedet. Rímjid szépe csengnek, örömmel olvastam, szebb lett tőle az estem.
Szeretettel: Kata