Nem érdekel…

Vigyél magaddal! – kiáltom hangtalanul.
Torz glédában állok, s a múlt
megkövesedett bálványa maradok,
mert megint másképp alakult.
Dohos por vonaglik szédülten rajtam,
bőröm színét csak keresem
a tétova csendben, s közben lassan-lassan
a szerepem is feledem.
Elhajóztak már a régi emlékek,
kútba veszett rég a remény,
minden vigasz és ábrándozás, csak
kopott arcú, ócska regény.
Csitt! – valami nesz közeleg, úgy érzem.
Megpillantom őt, s a pőre
testre ráolvasztom a tekintetem,
s nem érdekel a cipője.