valaminek már vége lesz.
Pajzsként hull rám az éjszaka.
Elszáll a tegnapi mámor,
csorbul, szívem szakad.
Merev szabály, mit sosem
tartottam be, most vádol,
de nem éget, nem kormol.
Kitárt szívvel nézek elébe,
ha zokogás csobban a létben
önmagam pajzsa leszek.
Nem félek, ha az élet megsebez.
Nem divatból hordom
a múlt ráncait arcomon.
Nem szégyen tévelyegni
ártatlan álmok között,
borzas nyárutón, az ősz felé,
szedegetni a szó hulladékait.
6 hozzászólás
Szia Oroszlán!
Érzek a versedben afféle pozitív belenyugvást… a halált nem hozó, de fájdalmasan ahhoz közeli túlélésének bölcsességét. Félre ne érts, nem tartom magam bölcsnek, többnek. Valahol úgy vélem, közel jársz a boldogsághoz, én is valahol az (el)fogadáson túl sejtem, az eufória és a katatónia hullámvasútjáról legkászálódva…
Azt mondod, szedegeted a szó hulladékait… s oly csodát művelsz vele, mint holmi japán feltaláló-művész-gomi-mester: átrendezve, új értéket hozol belőle/vele magadból. A pajzs is ismerős, az enyémet úgy hívom: hozzáállás 🙂
Köszönöm a rokon-érzelmű képeidet!
Szeretettel: Gabe
Kedves Gabe!
Köszönöm soraidat, úgy gondolom jól érzed a mondanivalóm lényegét.
Szeretettel üdvözöllek versemnél: Ica
Kedves Ica !
Én inkább megnyugvást érzek, természetesen beletörődést is.
Ezt a kettősséget gyönyörű képekkel érzékeltetted versedben.
Szeretettel ölellek: Zsu
Kedves Zsu!
Örülök, hogy olvasod a verseimet.
Szeretettel: Ica
Drága Icám!
Valami összegzés-félét érzek soraidban, ami a mi időnkben már helyénvaló. szépségesen és sejtelmesen fogalmaztad ezt meg nekünk. Nagyon Veled voltam, miközben olvastalak. szívből, szeretettel gratulálok: Zsuzsa
Kedves Zsuzsám!
Jól érzed a versemet. Mindig örülök Neked.
Szeretettel, öleléssel: Ica