Nem tudok írni, a boldog időkről.
Béna kezemben a múlt, kesereg.
Mert a jelen felemészt; szava őröl.
Illatos álmom, a kútba esett.
Harcol a Multi, megölnek a bankok.
Támad a számla: fizess, de ma még!
És ha fizetsz, te lehetsz majd a bajnok;
nem nyomorít meg a gond-szakadék.
Hogyha a postás zörgeti ajtóm,
félve lesem, csak az ablakon át.
Reszket a szívem és zsibbad a tarkóm,
várom a rossz hírt, a jót, a csodát.
Félek Uram, ha ma még, meg is őrzöl;
Nem tudok írni, a boldog időkről.
3 hozzászólás
Szia Barna!
Tudtam, hogy tudsz… szonettet írni.
A legszebb szonettek a fájdalomból sajdulnak, ezt épp az imént bizonyítottad.
Ha kíméletlen kritikusként szemlélem, akkor annyi megjegyzésem van, hogy a központozást itt-ott máshogy oldottam volna meg a folyamatosság miatt, de mivel nem az én gondolataim ezek, fogadd fenntartással.
A jambusokat elég jól tartottad, a zárás csattan, nekem tetszett ez a shakespeare-i, neked nem biztos, hogy ennyire, hiszen a tartalom engem is magába húzott, hát még téged, aki a saját bőrén érzi.
Mindezek ellenére jó volt itt, mert olyan dolgokat találtam, amikben nem csalódtam, és én is féltő gondossággal ápolok.
Szeretettel: Kankalin
Ezt a profán mondandót is nagyszerű köntösbe helyezted. Nagyon tetszik. Ha megengeded: Kankalinnal értek egyet abban, hogy a központozás nem mindig a megfelelő helyen van. De ez semmit le nem von a versed értékéből.
Üdv: Klári
Kedves Braunel!
Ha boldog időkről nem is, de a nem boldog időkről nagyon jól írtál. Gratulálok a versedhez!
Ági