kérdezel és én látom
értetlenül állsz. Várod,
hogy szóljak.
Nincs mondat, se szótag
mi kifejezné lelkem.
Érzem el kell mennem.
Régen azt hittem kitalálod,
s nem kell kívánnom halálod.
Mosolygó szörnyeteggé váltam,
belül kénköves poklot jártam.
Megfeleltem minden elvárásnak.
De nem éreztem hálásnak
a színészi feladatot.
Nem hiszem, hogy csak ez adatott.
Évek óta sírni sem tudok,
körbeölel lagymatag burok.
Lépni még sem merek,
nincsenek nyitott terek.
Pedig ha sürgősen nem változom
veled,s érted elkárhozom.
4 hozzászólás
Szia!
Ismerős létállapotot ábrázoltál. Ha örökké csak álarc mögé bújunk, ha a színjáték mögött meglapul az ember, mert az elvárásokat fontosabbnak találja, mint saját lényét, akkor előbb-utóbb meghasonlik. Szép vers, tetszik.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Köszönöm szépen, hogy itt jártál.
A fásultság lassan uralkodik el rajtunk..s nehéz kigyógyulni belőle.
De lehet.
Keserűen is szép ez a vers!
Kedves Zsanett!
Magam is így gondolom. Köszönöm a hsz-t.