Kényes- íves szívek morzsájában,
feslett partjaidnál szorítom a Holdat.
Őszintén remegek sóhajaink dogmájában
de álmain ereklyéi alatt már ébred a holnap.
Szilánkjainkba fojtva ülünk tükreink felett.
Megcsókolsz, majd elejtesz,
unott szenvedélyből összekarcolod az eget.
És az utolsó levélben ottfelejtesz.
Az emlék még kéjeleg
abban a lecsorgó mosolyban az üvegcipődön,
a kagylóhéj szívemben – aztán elenged,
és az újrarajzolt lángokkal elnyúlik a földön.
Álmos reflektorok vágják fel az éjszakát
míg testemen idegen füstfelhők nyúlnak keresztbe,
majd a város rám ejti torz vigyorát,
s én fellógatom az arcom a csendre…
4 hozzászólás
Pszt! Csak csöndben… 🙂
… kár, hogy nem szabad szétszedni ezt a verset, mert megérdemelné. 🙂
Néma vagyok, mint a hal. Visszafogott is, kritika nélkül. 🙂 Nem örülök, hogy kitetted az X-et, mert volna itt miről társalogni, méghozzá sok-sok pozitív dologról is.
Hallgatok, de többször elolvastam.
Szeretettel: Kankalin
Igaz az előző versedhez írt hozzászólásomat törölted, de második alkotás mellett sem lehet szó nélkül elmenni.
Gyönyörűen írsz !
üdv.: Zsu
Jól írsz, nem tudom, miért "félsz" a kritikától?…:)
Uh… Mintha épp Rómeó mondaná Júliának az erkély alatt…
Lázár ez nagyon szép.