Netelka és lowcallbus: Ébredés

Fejszéket forgat idefenn a tél
Özevgy hajába szakít a fulladás
Derekamon csak elszakadt kötél
Tart e még tovább e furcsa látomás?

Hideg ajkamon jégcsap nő, magány.
Téli test szíve kásásítja a vért
Arcom sápatag, nem leszek talán
Soha senkinek semmije, semmiért

Még becéz a napfény a fák között,
még körém ül néhány nyári pillanat,
de a rút ősz már belém költözött…
Nem vagyok, csak bedeszkázott kirakat.

Nem figyellek már házsorok kövén…
A múltunk szögétől fénytelen szemem,
S hogy éljek, mindig megvakulok én.
Nyomot húz a hóba az agg félelem.

Aztán lassan mindent belep a tél,
abroncsként feszül ránk a dermedt világ.
Bent a kutya morog, odakint a szél,
a napok sötétje a húsunkba vág.

S ablakréseken siklik be fagy,
És ablakok zugán akad el a fény.
Nem vagyok, csak én, és már csak te vagy…
Csak a te szobád van, és csak az enyém.

(Ez a vers a verspárbaj fórumon formálódott fent említett két szerző által, a dícséret és kritika nekik jár!)