Nézem

Nézem a sodrást, hullámok feltörő ívét.

Pillanatnyi örült száguldásba veszek.

Megpofoznak a csobogó tercek,

ahogy cseppek csattannak a víznek tükrén.

Átlátszó gyöngyök fúlnak bele.

Csupán tóva tűnő napsugártánc az ég kékje,

beletelepszik, fészkelődik a végtelen.

Az idill rebbenő szárnyú remény

és emlékezettel feleselő képzelet.

Haladok, ahogy a hullámok gömbölyű

nincstelen szeglete. Kikötnék.

Lehetnék kő, ám inkább vagyok hordalék.

Hánykolódik a változás viharos szele,

úszik a nyár, a tikkasztó szerelem.

Keresem, keresném, csak a féktelen

felhők, a hullámok közelítenek vetekszenek…

Vannak, élnek, érzem és látom, hogy létezem.

Szabad vagyok, bár húz, egyre húz az élet-ár.

/Ég és Föld között van-e határ?/

Ha a part üres, ha ott senki sem vár.

Nézem a hullámok lehajló ívét, és a sodrást.