A távolból megidézlek…
láthatatlan festékkel a falra festem arcod,
s ha csak odapillantok…
látlak,
s hallom hangod.
Felidézlek…
Milyen volt ujjaid tenyerembe véve,
két kezed derekamra téve,
átölelni,
hozzád bújni,
s mindent örökre neked adni.
Megigézlek…
Minden éjjel, újra s újra…
Örökké beléd bújva,
hisz veled,
benned élek.
Mikor mélyen szívembe nézek.
4 hozzászólás
Szia Heather! Régen találkoztunk. 🙂 Ez a vers nagyon tetszik, hangulatilag, formailag, csak a 8. sorban zavar az egyeztetés hiánya, bár tudom, úgy nem jönne ki olyan jól a ritmus.
Üdv, Poppy
Ó, milyen szomorú és romantikus gondolatok! Gyönyörűen fejezted ki őket!
Grat!
Versed is megigéző!
Talán, mert valóban benned él Ő…
Sziasztok!
Köszi a hozzászólásokat, örülök, hogy tetszett nektek a versem!:))