Képzeletem messze száll a vén hegyek fölé,
ott ősi lombok, kőhegyek intenek felém.
Óriásként lenézek a csepp városokra,
hol emberek betonkockákba bújva
élnek, mint hangyák a hangyabolyba.
Vastag vonalak, rajzolt utak közbe
élettelennek látszik minden
ott lenn a hatalmas mélybe.
Minden kincs, oly kietlen,
itt fenn én az élő óriás,
pedig tudom,
csak akkora
vagyok,
mint egy
toll-
vonás
1 hozzászólás
Jó lett a versed, meg a formája is.