Niflheim/Jég és köd

Göcsörtös botján strázsál az ősöreg tél,
csontos-szilánkos arca mint varjúlakta hegy,
láncos hordáit vezényli a hűbéres szél,
gazdájának ha szín, illat kell adóba szed.

Jégverem üstjében fagyvihar forog-ropog,
metsző hideg lángon dermeszti főzetét,
beleveti mit az ősz Freyától eloroz,
frízékes csarnokába beszívva erejét.

Köpenye árnyával csontig fosztje a szépet,
a tar héj alatt pislákol, ami fennmarad.
Magba, velőbe, odúba, bábba húzodik az élet,
s hamvad, míg az új tűz szikrákra szakad.

A szorítás enyhül a legalsó gyökérig,
jégkarmát behúzza és időtlen távol
szakadékba bámul, s míg fent a világ érik,
kortyol egyet a Semmi névtelen tavábol.