Nincs már érzelem

Kelj fel és járj, bár az út egyre nehezebb,
meredő sziklák, zúgó áradat, s kínok között vezet.
Lepusztult emlékek, mint romos házak ablaka,
vakon mered a semmibe. Csak tépet tegnapok lógnak rajta
függöny helyett és meglebbenti egy új nap szele.

Sárba járunk, posvány és ingovány minden felé,
fröcsögő nyál, arcodba kiabált hazugság,
kavicsokat könnyező szemekben, izzó vakság.
Már nem látunk a fénybe csillagot, mind lehullott,
mert a földet kaparják rá, hisz az érzelem halott.

Gyászos gondolatok mormolnak imát a sír felett,
koporsóban fekszik a szerelem, arcát takarja gyűlölet,
rajta hazugság ejtette sebek. Gyászolok nincsenek,
csak egyedül állok a gödör felett, néma zászlóm a keserűség,
mögöttem kopasz nyakú keselyű nevet, széttépne, ha lehet.

Megállt az idő és megfagyott minden, mert nem értettem.
Hogy élünk tovább, ha a szív nem érez, az agy nem kérdez?
Elfogynak a kedves szavak, értelmetlen dadognak,
kéz már nem érint kezet, nem nyúl feléd, többé nem vezet.
Meghalt az érzelem, idő előtt elsorvadt lelkemen.

Üres lett minden, mint az a romos ház, rá csak az enyészet vigyáz,
ablaka, vakon bámul a semmibe, belé bújik az éj lehelete,
hidegen, mintha soha nem kelne fel többet a Nap.
Árva koldus maradsz ki alamizsnát soha nem kap
és eltemetik a szeretetet. Hogy miért? Nem kapsz rá feleletet.