Nincs több napfény

Ma új nap ásít be ablakomon,
párnám újból magamhoz karolom,
szemem felnyitja bozontos álmom,
új nap kelt, s ragyogásod várom.

Lassan összeszedem magam, arcom;
és tükörben látom örök harcom,
teszek s veszek, apró lapokat,
üresen élek mindennapokat.

Most miért mész tovább? -kérdi az ész-;
és megéri, ha egy szempárért élsz?
Szívemre szállott egy sötét madár,
mi kő szobor volt: maga a magány.

Minden nappal, csillogó szemedben
börtönbe zárt önmagam kerestem;
minden este, halott éjszakákon
Téged üldöz, kerget minden álmom.

Beragyogod életem perceit,
s Veled élném jövőm terveit;
életem kopott padsoron terül,
belépsz, s az árnyékra fény vetül.

Napként ragyogsz e fájó világon,
de belém mar végtelen hiányod;
ma nem éget csillagod vad lángja,
és hiába keresem, nincs párja…

HOL VAGY?