Mi az, mi szívet csodálatra késztet,
ha antik szoborkertre rásüt a Hold,
s a milliárd csillagból néhány az éjben
közéjük suhan, mind fénylő kobold?
Néha mozdulnak, szemükben csillan
múltban hagyott élet emléke még,
viharban látni, ha villámtűz villan,
hogy visszajárt emlék lobbanva elég…
Borzadva nézem, hogy életre kelnek,
egy másik világból jönnek talán,
mint hótiszta víz szállnak egyre a lelkek,
kicsit megállnak, s repülnek tovább.
Szemedbe nézve megborzong a lélek,
idő és mélység tekint vissza rám,
s rájövök lassan, hogy már benned élek,
s végtelen nappalom és éjszakám…
8 hozzászólás
Kedves András!
Nagyon jól sikerült vers, a ritmusa és a rímjei nagyon szépek.
Gratulálok – Kata
Kedves András!
A nők iránti tiszteletet és a szerelmet érzem ki a versedből, ami egyébként mint formailag, mint tartalmilag remek lett. Gratulálok!
Üdv.:Margó
Kedves András!
A nő csodálata érződik remek versedből.
Tetszett.
Üdv: József
Nagyon szép vers.
Szeretettel: Rozália
Nagyon szépen látod a nőt! Gratulálok!
Barátsággal Panka!
Szia András! 🙂
Tulajdonképpen arra jöttem rá (a köszönöm kedves Kankalin előtt), hogy bármelyik versedhez írok, nem tudok újat mondani. 🙂
Elképesztő tehetséged van, nekem meg is állt a tudományom. Inkább fejet hajtok. Nagyon mélyen. 🙂 Köszönöm, kedves András! 🙂
Szeretettel: Kankalin
köszönöm, hogy olvastátok
Kedves András!
Szerintem ez inkább szerelmes vers, mégpedig nagyon… Irigyelhetné bárki, aki ezt tőled kapta. Az utolsó versszakban benne van az Univerzum…
Szívből gratulálok: Klári