Novemberi hétfő hajnalok

Feketekávé gőze-köde gomolyog,
fölém hajolnak kócos hajjal, monoton,
párákba burkolt, novemberi hajnalok:
ablakomról a telihold elpárolog.

Faóriások állnak a járda szélén,
esőfellegekre tornyosult platánok.
Faágakban vergődik a szürkéskék ég,
dézsából ömlik az özönvíz; elázom.

Minden élő teremtés a hétfő foglya,
és úgy tűnik, mintha minden halott volna;
Csak a múló időt nem fogja a rozsda.
Víz fodrában süvít a szél; elsodorhat.

Kémények köhécselnek keserű füstöt,
útszéli tócsa tart elém varázstükröt.
Vihar terelte eső az arcomba köp;
a hideg dárdája, vasa keresztüldöf.

Régen elvermeltek a tücskök, a békák;
meztelen csigák nyálába már nem lépek.
A rigók a zajos kabócák is némák.
Pangó víz fodrozódik: tört önarcképem.

Ólomsúly az álmosság, lassan párolog;
hajnali mámortól egy kabát támolyog,
munkába járnak alvajáró vándorok.
A Nap szikrázik bennem, erről álmodom.