Nyári sóhaj

Mikor felnézek az égre,
hol a felhők egymásba kapaszkodnak,
rám zuhan tengernyi kékje,
s körbefon aranyhálója a Napnak.
De inkább nézném szemed kékjét,
bújnék mosolyod kedves sugarába,
ha egy érintés megadná reményét,
hogy szívemet a boldogság magába zárja.

De nem, hiába minden álom,
csak értelmetlen vágyak otthona,
szeretni valakit mindenáron,
menni és nem tudni hova.
Kiszáradt emlékek
kopott képeit a szél elhordta,
a végtelenben elférnek,
mert, már régen a sors eladta.

Csak egy sóhaj maradt, semmi más,
meg a kietlen puszta táj,
ott legbelül és az értelmetlen rohanás,
magam elől, még akkor is, ha fáj.
De hiába, mert utolér egy gondolat,
hogy talán most megtalállak,
egy nyári sóhaj elszáll a kéklő ég alatt,
míg látom elmúlni a magányos napokat.

Felébred akkor a remény,
álmosan néz rám, mint aki száz évet átaludt,
hisz őt vártam rég, hozzon egy kis fényt,
s kivirágzik a hit, mi előtte megfakult.
Nézem újra a játékos felhőket,
a kéklőn tiszta eget, mi huncutul rám nevet,
hisz van már hit és remény, ami vezet
és a Nap felmelegíti újra a szívemet.