Nyughatatlan vándor

Nyughatatlan vándor, mint kit űz a sorsa.
Ezt szánta a végzet Petőfi Sándorra.
Örökifjú, heves, robbanó természet,
Úgy zajlott élete, mint egy megírt végzet.

Lelke szabadulni a magasba vágya,
Mindent átallátni, a nagy rónaságra.
Szerelmetes szíve Júliáért lobban,
Úgy imádva párját, Rómeó sem jobban.

Mindig kéz a kézben, meghitten szeretve,
Ölelné kedvesét, csókokért remegve.
Ámde vándor lelke távlatokba látott,
Tér-idő bilincsből szabadságra vágyott.

E kettős vonzásban háborgott a lelke,
Sem földön sem égben nyugalmát nem lelve.
Szabadság, szerelem tüze ég lelkében,
Olthatatlan szomjjal, ereje teljében.

Bírja a nép nyelvét, költő nincsen senki,
Ki ily tisztán, szépen tudná versbe szedni.
Szelleme fellázad szegényért, árváért,
Minden szolga népnek szent szabadságáért.

Kardot is ragada, de gyenge a karja,
Néki jó pennája az igazi kardja.
A szelleme erős, de a teste gyenge,
Mintha egy nép lelke szorulna e testbe.

Ezt az ellentmondást nehezen viselvén,
Feláldozná magát, könnyítene terhén.
Világ szabadságát megfizetvén drágán,
A legnagyobb áron, az életet árán.

Mentenék, tiltanák, de indul a csatába,
A végzet napjait világba kiáltva.
Rettenetes idők.., versében így írván,
Szívében, lelkében keservesen sírván.

Mindenki ellenünk, elveszünk egy szálig?
Jelenünk és jövőnk e kérdéssé válik.
Szabadságban legyen népe és hazája!
Csata napján vész el lelke kívánsága…

Harmatos hajnalon, iszonyú nap után,
Még látták a ködben menekülni talán.
Tán épp kukoricaföldön érte a halála,
Hol Kukorica Jancsit valaki találta.

Így zárul az élet, kezdet és a végzet,
Ez, amit a költő előre megérzett…
Mondják, fegyver járta e már vérző szívet,
Csak eltűnt a ködben -, így tudják a hívek.

Júlia mondá, hogy Sándor él, ő érzi,
Csak haza nem jöhet, családját megnézni.
Sírját keresék, még századok multával.
De szelleme itt él, szabadság vágyával.

Mily föld fogadta be Petőfinek testét?
Tudós, vállalkozó, médium, keresték.
De március idusán az ő lelke eljő,
Megérkezik hozzánk, hozza nap, szél, felhő.