Óda a légyhez

Itt vagyok, felettem lóg a plafon,
a szívem jár,
és a vérem, mint egy öklelés,
lüktet, éget, s meg nem áll.

Korholom magamat a rendhez,
ahol kemény a mély,
és könnyű a felleg,
itt, hol törvények cibálnak künn,
a szép hanyatlik,
hiába leng a fény, ha élni küzd
az árnyék fedélzetén.

Lesem a plafont,
fent egy légynek szörfözését,
és nékem azt, lecsapnom kéne,
mert monoton zúg bú-fenét.

Ki vagyok én?
És ki vagy, te légy?
Ablakom kitárom,
s várom, hogy reppenjen el
végre a falakon túlra.
Én, meg nem ölöm!
Hagyom az idő lepedékén
úgy is, ha engem,
– mint lisztet a malomban –
lassan felőröl
a tömjén elmélkedés.

Óh fikarcnyi kurta lét!
Mire véljem egyáltalán
a fa ágán szédelgő levelet,
a remény legszűkebb résében
a szárnytalan suhanást,
a tehetetlenséget?
És mint írni vágyó
kinek szól a merengésem
itt a lapon,
ezen napon
a tévelygésem
mint a tejkrémes pocsolya.

S ne legyek,
ha elharapom nyelvemet.
S ne legyek,
ha pőrén nyújtom szívemet.
S ne legyek,
ha a rímem megremeg.
Mert mért legyek,
ha közben senki sem talál,
mert nevetni félek,
mikor benyel a köd
rebbenő szele.

Itt vagyok, felettem lóg a plafon,
a szívem jár,
és a vérem, mint egy öklelés,
lüktet, éget, s meg nem áll,
míg Téged várlak kedvesem.