Egy nyári éjen láttalak meg Téged,
mikor az ifjúság még bennem dalolt,
s csillagos volt az ég, és szellő lengett
legyezve arcunkat, s bámult a vén hold
túl, távoloknak szótlan messzeségén.
S ott az árnyak alatt tétován álltam,
bámulva arcod édes bársonyát én
merengéseim harmatává váltan
rám meredt két kicsiny apró gomb szemed,
és bennem, már jövendők álma remélt
túl az éveken, derengett az élet.
Oly kedves voltál nekem, s én gyönyörét
leltem meg ezen tünő pillanatnak,
ami mind máig követve csordult át
rejtekén, az ifjúi elmúlásnak.
Ki lettél létemen hű bizonyosság,
kicsiny reményem, ki vagy ma hitvesem.
Te pillantásomnak édes gyönyöre,
ki mindenem lettél letünt éveken
valóságomnak teljesült öröke.
Nélküled csak botorkálnék az úton,
s vakon kiáltanék árnyán a létnek,
de én megleltem benned minden álmom,
és minden percem veled újjá éled.
Boldog vagyok, hogy egykor rád találtam
még ifjúságom ifjúi hajnalán,
kik gyönyörködtünk éji csillagokban,
míly szépséges voltál édes kicsi lány
alattuk, s halvány arcod ma is rémlik.
Életünk közös lett miként reményünk
át az éveken, mi hogy vágytuk mindíg
is, jövendőknek álmait mindenütt.
Bennem hányszor feldereng a régi múlt,
miben az évek lassan elmerültek,
miként ifjúságunk mi távolba fúlt
amint oda fönt a hallgatag egek,
mikben messzeség árnyai tüntek el
volt időknek, már sóvárgott örökén.
Ti szelíd távolok! A lét ünnepel
veletek miként az éledő remény
mibennünk, mert az éveken tudjuk azt
örökkévalóul lesz a szeretet,
ami szívet csordultig töltve maraszt.
Te nekem légy létül én pedig neked
Édikém, miként a hajnal ha virrad
töprengő kedvén reményül szótlanul,
miben az élet zsongása megmarad
mert az emberi szív örökkön tanul.
A végtelen tudat meghitt ábrándján,
keres az értelem olyan jövendőt
ami Te érted lesz én bennem vidám,
és minden perc, majd Te veled lesz örök