már nem kellettem,
sem neked, sem másnak.
Mentél az utadon,
vissza sem néztél,
a távolság köztünk
mérföldnyi lett.
Nem beszéltél velem,
nem is volt miről,
a messzeség mindent
megöl.
Ne keress, ha beteg leszek,
meg ne látogass, utolsó
utamon se kísérj el.
Sírom fölött ne mormolj
hazug imát, képmutatón
ne mondd, találkozunk odaát.
4 hozzászólás
Kedves Ildikó!
Nagyon fájó érzések!
A legjobbakat!
Üdv:sailor
Köszönöm kedves sailor! és: azok… 🙂
üdv: ildi
Szia Ildikó! 🙂
Nagyot szólt bennem ez a vers, mert felfedeztem némi sorsközösséget, ez már az első szakaszban visszaköszönt. Aztán ahogy tovább morzsolgattam a betűket, méginkább az a dac tükröződött, amit én is érzek, ráadásul a napokban ért újabb csapás ezügyben.
Szerintem én is így zártam volna, bár kétségbeesve keresem a megoldásokat, mert feloldozó típus vagyok, hát nem létezik olyan bűn, amire nem találok bocsánatot.
Úgy eltaláltál, hogy muszáj egy pozitív tartalmú alkotást találnom, mert nem fogok aludni, ha ezzel zárok.
Nagyon jó vers! Húúú, de jó annak, aki nem érti!
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Nagyon köszönöm, hogy olvastad, és ennyire érted a versem. Az érzés, amiből ez született láthatod, régi, s a történések hozták, hogy ez így kibukott, szinte kitört belőlem. Lehet, hogy van aki szintén érez, gondolkodik így, csak talán nincs benne annyi erő, hogy ki is mondja. Tudod lehet keresgélni a megoldások között, de amikor mindent visszavernek, és csak egyik oldal keres, akkor nincs megoldás, csak ez….
Még egyszer is köszönöm. 🙂
Szeretettel:
ildi