Odaát is jártam
Majd fel – fel eszméltem, embereket láttam
Gépeket, csöveket, nagy igyekezetet
Küzdöttek, hogy maradjak veletek.
Nem akartam felvenni a harcot
Homályosan láttam a sok arcot
Kitéptem a csöveket kezemből
Nem futotta élni már erőmből.
Kikötöztek pőrén, meztelen,
Voltam én őrült, esztelen
Maradni akartam én odaát,
De nem engedték meg ezt a csodát
Kérték hogy segítsek nekik, maradjak,
Induljak neki újra az útnak
Dolgom van még ezen a földön
Meg kell ígérnem hogy eldöntöm.
Feladatom van, el kell végeznem
Szükség van rám, itt kell léteznem
Küzdenem kell, felvenni a harcot
Megsimogatni még sok – sok arcot.
Megjegyzés: Jártam a klinikai halálban
3 hozzászólás
Jó, hogy visszajöttél, remélem, még sokáig közöttünk maradsz.
A megjegyzés nélkül is egyértelmű – számomra. Néhol kicsit döcögős egy-egy rímpár, de szép. Kicsit túl “általánosnak” érzem, bár ez hülyén hangzik. Szóval pl. a “nem engedték meg ezt a csodát ” és hasonló gondolatokat jobban kifejthettél volna, mert ez szerintem egyedi az “általános” klinikai halál-élményekhez képest. Már amit hallani lehet róla. Remélem értehető voltam. Üdv, Poppy
Különös, egyedi és fantasztikus lehet ilyen élményt átélni: majdnem átsétálni odaátra, és onnan visszatérni. Biztosan nagyon szépen kértek, s te ezért jöttél vissza. Én arra biztatlak, hogy prózában, elbeszélés formájában is írd meg részletesebben, mivel ez kimondottan ritka élmény. Nekem is, ill. közvetlen családtagjaim által én is átéltem hasonlót, amit korábban el sem hittem volna.
Én is azt kívánom, éljél még sokáig szeretteid és a napvilágosok örömére is!