Ököljog

Görcsbe rándult ágyad vészjóslón remeg,
ülepedbe oltva lázas agóniát.
Füledbe szúrnak sok félelmes szeget,
fájdalmadról zengve hitvány paródiát.
Vékony ablakodra kalapáccsal vernek,
bűnbe fagyva vársz, mint egy elhagyott gyermek.

Gonosz indulatban mártózik a véred,
kifosztott karod baltával lesújt.
Vicsorgó halállal törlesztik a béred,
a szeretet lángja végleg kimúlt.
Könyvek könnyeznek, s szakadnak a foltok,
minden hiába, ha győz az ököljog.

Sápadt arcú fiú zokog a lócán,
kezében gyűrött, árulkodó fénykép.
Aljas ösztöne az erdőben kószál,
beteg haraggal fenyegeti létét.
Ő hitt, s most virágok közt a pokolban bujkál,
egy angyal lelkű szent volt, ám megbukott csúnyán!

Megtisztult mókusok hullanak porba,
torkukat csípi a gyilkos eleség.
A világ becsületén esett csorba,
Sátán küldte rá rangfosztó seregét.
A meghökkent Isten rázza a Napot:
Ember, fényed elveszni miért hagyod?

Nem hoz több gyümölcsöt a véres erőszak,
a szeretet szobáját sose zárd kulcsra!
Egy gyengéd mozdulat sokkal több erőt ad,
a szunnyadó mécsest ma éleszd fel újra!
Bárhogy fojt a nyomás, nem lehetsz vadállat,
ököljoggal ne szabj törvényt a világnak!