Októbert hűlnek a párák

Október van, s jött a hűvös árnyú
őszön a szálló tekintet, s álmain
szelíd csendek sepertek reményül
tájakat. Szelíden szállongott ma a
hajnal is, szemében könny ült, párák
könnye, mikor csermelyként folyt
el az idő ujjaim közül, mikor a hajnal
fénye téblábolt előttem. S én
mentem követve mezsgyék nyomát
lombok árnyain, mert még lombosak
a fák, s illatuk őrzi még emlékeit a
nyárnak. Bennem remélnek a sejtek
útjai, mit sejtek álmaimban hívni,
ragyogva előttem fényein emlékeim
időkbe zárt léte, s annak feszülése,
mi hívja azt a képzetbe homályló
múltat. Mikor annak már lassan
jártányi ereje is alig van, alig szól
át a tévelygő súlytalanságon, mikor
elülnek az ősz felé fordult szívek
elköszönő rabjai. Mert lassanként
rabságba hívnak az emlékek, miktől
még el sem köszöntünk, el sem
engedtük még azokat a szívünk
vágyaiban rejlő messze utakat, miket
bejártunk az éveken. Bejártuk azokat
a régen volt tavaszokat, mikor szállt
velünk a létezés minden öröme, hol
szépség és remény bennünk egy
úton járt, kik vágytunk élni ünnepén
az ifjúságnak. Most októbert hűlnek
a párák szemcséi, mikor arcunkba váj
az első hideg, az első köd, melyet alig
áll a tekintet. S felsóhajtunk: "Jönnek
a nehéz, dérlepte reggelek", mikor
indulnunk kell, pedig hogy maradnánk,
s megállítanánk az időt, feledvén
ködöt és deret, mi belepi hajnalra
odakint az októberi lombhullta teret.