Szemlélem a világot
a lelkem ablakából
Nem értem, amit látok
így közel, mégis távol
Minden csak úgy elsuhan
és nem néz rám most senki
képtelen vagyok hosszan
a léptüket követni
Csak ülök és figyelek,
de érteni nem vágyok
Mert az undortól, félek,
hogy remegek vagy hányok
…Saját börtönömben
mindenki más nélkül,
elveszetten, csöndben
porladok el végül…
De rettegek e képtől,
hogy választás nem marad
Kezem a közönytől
fagyott üvegre tapad.
Önmagamba zártan
By Feleri
5 hozzászólás
Szia
Elég reményvesztett életérzés sugárzik a versedből.Különös, és végeláthatatlannak hitt magány…Szomorú, és olyan mint egy lelki fohász.
Nagyon tetszett.Remélem, a közöny, és ez a magad épített ,,börtön” a múlté!
Szeretettel:Kriszti
Szió!
Köszönöm, hogy elolvastad…
Ne aggódj.. nem érzem így magam. 🙂 Most egészen biztosan nem.. 🙂
Igazából ezt a verset egy fotóról írtam, nem a lelkem mélyének tükre volt, de persze a belefont érzések valamikor, ha nem is ennyire elkeseredetten, de belém költöztek egy időre… vagy ha a lelkemben nem is, a fejemben megfordultak. 🙂 DE most kerek a világ és bizakodva nézek előre. 🙂
Kedves Feleri!
Néha mindenki érez így, de hinned kell abban, hogy van ennél szebb oldala is a világnak. Remélem, hasonlóan remek és nagyszerű vers is készült azóta! Üdv: Andika
Kedves Réka!
Keserűség áraed soraidból, de attól (vagy éppen azért?)még nagyon szép lett:) Azt mondják, a költők vagy nagyon levert, vagy nagyon feldobott állapotukban alkotják a legjobb műveiket.
Üdv: Borostyán
Hú, ez de nagon ismerős érzés! Ezt nagyon elkaptad! Ráadásul "versileg" is rendben van. A "Csak ülök és figyelek, de érteni nem vágyok" sorok különösen megfogtak.
Gratula!
Poppy