Ördöglakat

Világomon pofátlan ördögök
mohón pörölnek egyre-másra, zordan,
vigadva földi koncaik fölött,
vadul tiporva lelkeink a porban.

Hiába szólna bárki is nekik
agyuk nem adja meg magát az észnek,
harácsoló, zsivány tekintetük
vetik buján vigyorgva mind az égnek.

Övék ma mindenünk, velünk csupán
a bús reményeink zokognak egyre,
üres tekintetünket ostobán
lesütjük ím, a föld felé szegezve.

A holnapunk fölött a fellegek
balul dörögve-morgva tornyosulnak,
amíg megalkuvón az ütleget
viseljük el, marad nekünk a tegnap.