Fekete hajába mint szürke fonalat,
Őszülő szálakat kötött belé a kor.
Belepte fejét e fehér áradat,
S bekopog az ajtón az öregkor.
Leteszi hű botját,a sarokba eltipeg,
Áll egy pillantig,némán,gondtalan.
Apám nézi csendben,a keze megremeg,
Jól tudja ki az idős hangtalan.
Erős kezének sok kivivott harca,
Terhével feszitti az apám vállait
Arcára rászövi az idők álarca,
A gondok mély,oly kemény ráncait.
Karomra dőlve ,támasztom a falat,
E pillanat varázsa messze elragad.
Fáradt szeme némán beszél felém:
Megbirkozom vele,még vagyok olyan kemény!
Akármilyen vén ember lesz az apám,
Egy kis remény lelkébe ,tudom ,bepakol.
Büszke , kemény ,határozott s vidám,
ÉN BOLDOG VAGYOK,HA KEZÉVEL ÁTKAROL!
2 hozzászólás
Szia!
Szépen leírtad, mennyire szereted őt. Örülhetsz neki, hogy megbecsülöd azt, akit szerethetsz. Sokan csak későn ébrednek rá erre.
A negyedik versszakban párosrímre váltasz, mikor szépen végig mentek a kereszt rímek. Erre figyelj!
Üdv
Valóban a negyedik szakasz kicsit kilóg emiatt de nem feltűnő. Nagyon szép ez a vers, igazán érződik belőle az édesapád iránti szeretet. Sajnos én már nem tudhatom meg miyen az amikor az édesapámnak majd segíthetek. Nagyon tetszett!