Összekulcsolódva

Mikor a nap súlya
az éj homályába szakadt,
s kigyúlt az égen
millió fénylő gondolat,
szétnyíló ujjaid kerestek
bőrömön reményt,
szomjoltón az éhezőnek
jóllakott esélyt,
simítva marcangolt
éjnek tépett szegletén,
testünkből kilépve
magunk alá gyűrtük a fényt,
bársonysötétben pihegve
szorultunk a végtelenbe',
remegő tollpiheként
landoltunk mohakertbe',
elidőzve lebegtünk
a gondtalanság csónakjába',
s, az álomtalan álmot
csókoltuk egymásra.