Nincs már erőm.
A térdem is megrogyott.
Hajam hullik, s reszket már kezem.
Tartani testem,
lábamnak nagy kihívás,
hát összeroskadok.
Takaróm fehér,
s én alatta vacogok.
Az elmúlás csókja,kemény.
Arcomra érkező,-SZEGÉNY!
Sóhajtotta,letérdelt mellém,
s fejemet ölébe vette,
így szállt el az idő felettem.
S maradtam az aki vagyok.
Jövőre talán feltámadok!
S akkor futhatsz megint az avarban,
kicsit sem legyél zavarban,
mert lábaid nyomán nem a fájdalom fakad,
hanem egy következő élet,
mit hívnak úgy is KIKELET.
De most már alszom egyet.
Kopottas bundámat fehér szemfödél takar,
remélem, elolvad a hó,majd hamar.
2 hozzászólás
Tetszett a versed, szép nyárbúcsúztató.
Az utolsó előtti sorban nincs egyeztetés. Bundát – volna jó oda…
Kedves Zsolt!
Szépen írtad le az őszt, mintha Te magad lennél. Az időskortól végigvezettél bennünket az elmúlásig, majd a végén a feltámadás reményével – a tavaszi kikelettel – búcsúztattad a verset. Tetszett!
(Az utolsó előtti sor nyelvtanilag helytelen (bundámat – takar), de ezt már Irén is említette.)