A tájra ősz varázslatát
teríti szét az alkonyat,
nyugalma engem úgy hat át,
akárha volna gondolat,
mi lankadón velem maradt
a lét szomorka színpadán,
mi végtelennyi pillanat,
vagy éppen annyi sincs talán.
Befonja félve lelkemet
az ősz ködébe lassulón,
kicsit talán el is temet,
tavasszal újra majd kifon,
de addig átölelve tart,
meséit elsorolja mind,
elénekel megannyi dalt,
amint velem jövőbe ring.
1 hozzászólás
Kedves Imre!
Remek sorok:
“kicsit talán el is temet,
tavasszal újra majd kifon,
de addig átölelve tart,”
Gratulálok:sailor
Szép napot!