Ősz világa

Az őszi köd szitál szürke tájra,
a hervadó világ alatta sír,
az éjszakára vár, habár hiába,
a lelke fáj, aludni úgyse bír.

A nyár után szomorkodón, epedve
zokogja egyre méla bánatát,
nevetni nem maradt ma semmi kedve,
amúgy se nézi már a láthatárt.

Hiszen körötte sárguló mezőket
ölel mohón a köd gomolygva át,
nyomát se látni már a nyáridőnek,
csupán az ősz borongató havát.

Hiába hát, habár ez így esett,
ne sírdogálj, töröld le könnyedet!