Ott él édesanyánk…

Az édesanyának dédelgető keze
gyermekét simítja, féltőn csillog szeme.
Sóhajtva becézi – "Te ne félj, csillagom
én szívből szeretlek, vigyázok rád nagyon!"

Szorgos anyai kéz, mindig talál munkát,
csak hogy a szükséget fiai ne tudják.
Konyhának tündére, ő a nagy varázsló
"Mit főzzek ebédre?" – legszebb e varázsszó!

Ezer mesét mesél édes anyanyelvén,
viselkedni tanít -, "Mindent maga helyén!"
Szíve dobbanása kislánya, nagy fia
mindig csak azt nézi, mit kéne adnia?

Ha kiszáll fészkéből a felnőtt gyermeke,
minden percben várja -, "Jönnie kellene!"
Legjobb barátnője a kis unokának,
huncut játszótársát "Jaj ne érje bánat!"

Lányának, fiának csak kedvét keresi,
"Fázik az unokám!" – sálat köt őneki.
És hogyha sokáig betegség kerülte,
mégis kora miatt egyszer legyengülne

Panasz nem hagyja el, a mosolygó ajkát,
dédunoka vár most dédikét és dajkát…
Könnyezve sóhajtja, tudván hogy itt a vég; –
"Csak a gyermekeim láthatnám újra még!"

Áldott anyai kéz simogat még egyszer,
könnyei közt nevet, becéző szemekkel.
Küzdve kikíséri szeretett családját,
csöndes imát mormol, s eloltja a lámpát…

Ez sok anya sorsa, s ha elmentek régen,
mosolyuk ott ragyog fenn a kéklő égen.
Fénnyel simogatnak, mint sugárzó kezek,
ott él édesanyánk, s örök a szeretet!