Ott éltem köztetek

Szelíd szavak szépségén születik bennem
a holnap,
mint átérzett sejtésnyi türelem,
úgy várom jöttöd lépteit.
Úgy vágyom látni
a benned való láthatót,
mint érzésben a rejlő vigaszt,
mert Te vagy bennem
az élet minden láttatása,
és ábrándjaim
érted feszülnek az égre.

Oly távoli sugarak égnek szemeim előtt,
mint fakuló homályban a csend,
melyben ott sziszeg és sistereg árnyain
a szavak tóduló képzete bennem.
Bámulom a létezés csodáját,
azt a harmóniát, mi hullámzik előttem,
mikor nyitnak bensőm érzetei felé.
Bennem most a messzeség is oly közel,
minta leledző idő szava,
mi hozzám belül ír szavakat szívembe,
mikor a múlt int,
hintve foszlányain emléket belém.
S követem útját annak, ami volt,
s mára lett idegen,
de nem minden.
Mert van, mi kihullt,
van, mi megmaradt
abban a bennem való rejlésben,
ami összeköti múltat a jövővel,
megállva a jelenben itt velem.

Ha tudná minden ember,
hogy milyen szép érezni azt,
amit csak képzelnek sokan.
Amit szavak nem értenek,
sem a képzetek vágyai,
csak az, aki hinni tud,
aki a szívével lát.
Látva azt, ami a szemnek láthatatlan,
mert a létezés dimenziói
messze felülmúlják azt,
mi megjelenik a szemek tekintete előtt.

Előttem felizzik minden sötétlő éji homály,
melyben valaha eltévedtem,
mert voltam és éltem valaha a világban,
ahol még ma is sötétség honol.
S ott élnek a milliárdok, ahol én is éltem,
a sötétben,
tengernyi éjnek zúduló mélyében árván,
ahol nem látnak szívbéli szemekkel valót,
nem ismerve fel az ördögi csalót,
a sötétség urát,
ki emberi rabokat tart fogva,
milliárdokat.

Kik nem látnak szellemi szemekkel,
nem éreznek igazi szabadságot,
mert nem is érezhetnek,
hiszen ahol vak a szív,
ott vak az érzület is,
még akkor is, ha próbál érezni az ember,
s érteni azt, mit rejtenek e szavak.
E mondatokban
zárt világok lopódzó fényei fel-felvillannak,
s mutatnak utat oda,
ahol kutat az elme és a szív.

De nézd!
Jártányi ereje sincs sok ember képzeletének,
vajúdva keresik a létezőt ott,
ahol a mivolt állt valaha.
De nézd!
Hiába keresik azt, mi volt törvény,
mi törvények által
nem ismer kegyelmet egyik a másik iránt,
ha emberi törvény az,
mi le az embertelenség gyilkoló mélyébe ránt.
S omladékain ott hörög az emberi engedetlenség,
s mivel emberi,
nincs igazi léptéke,
csupán egy kis ideig.
A világ ma fél,
mert félnie kell,
csak lopakodik ismerni Istent
önnön törvénye szerint.

A világ ma dölyffel él,
s hiába remél kínjai között,
mert emberi szép szavak dicséretére vár.
Várja az emberi méltatlanságából kiemeltetni önmagát,
de csak rabszolga az ezredévek óta,
mióta nem fogad szót,
azóta gyötrődik mint gyermek,
akinek Atyja (nekik) hiába beszél.
Mert a világ lázad,
nem ismer kegyelmet.
A jó szó felé – mint véset a homokba -,
ahogy kész, azonnal széthull,
azonnal hörög,
s vicsorog,
szívébe a bölcs szó,
mi Istentől való, le nem csorog.