Otthon

Milyen jó lenne
most újra
egyedül hinni
önmagam!

Milyen jó lenne
most újra
szobámból nézni
a várost!

Milyen jó lenne
most újra
érezni azt a
lüktetést,

mikor sikolt a
villamos!
Nálam csönd honol,
keserűn.

Nagytemplom, – s a tér
mind kedves!
Kínzó nélkülük.
Álmaim

mind otthon érnek.
Minden ház,
az ablakszemek
várnak rám!

A Nagyerdő bús –
szomorú
gesztenyefái
elhiszik, –

hogy egyszer haza
kell mennem,
álmokat szőni,
újra hinni!

És eltemetni
minden mást,
mi bánt, keserít,
esőt hoz.

Milyen jó lenne
most újra
otthon anyámmal,
húgommal!

Milyen jó lenne
most újra
egy apró kis fényt
keresni,

aki hazavisz
fényszárnyán,
felröpít, s mire
fölébredek, magamhoz

ölelem a VÁROST!