Én megírtam egy sötét délutánon,
mert szürke gyöngyök hulltak az úton,
kopogó cseppjeik a szürke fákon
bizonyossá tették bennem, tudom,
hogy cseppnyi létem magányába zárva
megismételhetetlen egy vagyok,
s ha elmém nincs a világra kitárva,
nem szerethetek, nem vitatkozhatok.
És ősi félsz csapta meg rémült énem,
a tehetetlen porszem-lét jaja,
mi végigkíséri az élet hosszát.
S egy cédulára írtam minden félszem,
minden vágyam, s mi lényem legjava,
s palackba tettem, hátha eljut hozzád.
13 hozzászólás
Szia!
A palackba zárt üzeneted sok emberhez, illetve akinek főleg szánod eljut. Nagyon tetszik a versed. Gratulálok! üdv hundido
Nagyon köszönöm!
Gratulálok kedves Irén az üzenetedhez!
Szeretettel: Ica
Köszönöm, Icukám!
Kívánom Irén, hogy eljusson az üzeneted, oda, ahová szántad.
Nagyon tetszik a versed!
Ida
Kedves Ida, én már nem igazán egy valakinek szánom a palackjaimat…:))))
Köszönöm!
Kedves Irén! tetszik ez a kép: palackba zártad a gondolataidat, amelyek valahogy a mieink is, minden emberé, hiszen a félelem és a vágy közös örökségünk még a paradicsomi időkből, -s útjára bocsátottad a tengeren. Hánykolódik a palack a hullámokon. Hátha valaki megtalálja, eljut hozzá az üzenet. Mély értelem. Mindenki, aki ír, így van a saját palackjával. Vajon eljut-e az emberekhez? Klassz vers! Üdv: én
Köszönöm, Laci, örülök, ha tetszett!
Kedves Irén!
Olvasom az üzeneteidet…
Itt is elég sok palackod van fenn! 🙂
Judit
Köszönöm, Juditkám!
Remek! Üdv.: Á.E.
Kedves Irén! Két sort emelnék ki a versedből, ami különösen tetszik, talán azért, mert az emberi lény kiszolgáltatottságát fogalmazod meg benne: "És ősi félsz csapta meg rémült énem,/ a tehetetlen porszem-lét jaja,"
Üdv: Kati
Kedves Kati, köszönöm a véleményedet!