Kihűlt szerelmem olvadó varázsa
csorogva úszik át az éjszakában,
a hamvadó remények egyre-másra
foszolnak elfogyón, halálra váltan.
Hiába oly kemény a szív, ha mégis
repedve fáj magánya rejtekében,
hiába volt megannyi vágy, a fétis
omolva olvad el, ha tárgya tétlen.
Kiebrudalt szerelmemen nevetnek,
szelíd zsarátnokán taposva járnak,
de még az éj naiv reményt lebegtet,
ha jő a hajnal, újra égve várlak.
Kinyúlnak ágaim megint az égre,
s meg is talállak angyalomhoz érve.