Pislákol az Este

Megérint egy fénysugár, amint ágyamba lefekszem.
Kis szobámnak ablakába’ pislákol sok ezer szem.
Nyári éjjel csillagoknak kavalkádja kint ragyog,
Én meg egy kis pici bolygón, pici házba’ bent vagyok.
Elnevezem mindegyiket, tán sohasem unom meg…
Ne próbáld ki, rengeteg van; jobb, ha tőlem tudod meg.
Mi lenne, ha nem lennének égitestek odafenn?
Koromsötét éjszakában tapogatnánk idelenn.
Nem találnánk ágyacskánkat, amelybe lefeküdnénk,
Szívünkben, ha hő nem égne, a sötétbe vegyülnénk.
Becsukom most szemeim, hogy álom szárnyán röpüljek,
nem elégszem meg én azzal, aminek itt örülnek.
Sokan mondják: Szép az űr! Csak akkor hiszem, ha látom!
Elvihetlek magammal, ha kalandra vágysz barátom.
Lényeg az, hogy szívvel láss, és megnyílik a végtelen…
Felfedezed, hol lapul az életedben értelem.
Lelkedben is annyi kincs van, mint az égen csillagok,
akkor leszel igazi hős, ha kinn is, benn is fény ragyog.
Meglátod a Holdat és a Napot is szellemedben.
Ha Szeretet és Rend lebeg, az igazság is fedetlen.
-Jéé! – gondolod magadban, ha egy kis emlék előbújt –
Semmiért se dobnám el az Élet által adott súlyt!
Senki sose sejti sorsát, úgy ahogy azt én teszem,
Reám bízott lángot most a Nap tüzéből elveszem.
Rájöttem, itt az a dolgom, hogy mindenkit szeressek,
Fájdalomban én is sírjak, örömökben nevessek.
– Na, látod, ezt jól látod! – szólok hozzád barátom –
Remélem, hogy megérte az űrrepülés az ágyon.
Minden olyan világos és tisztaszínű idebenn.
Nem kell félned semmitől, már nem létezik idegen.
Teljesítsd a sorsodat, ha úgy érzed, hogy készen állsz,
Igaz úttól el ne térj, hiszen a célhoz közel jársz.
Kihunytak a csillagok, és pirkadatban ég az ég,
Felgördült a Napocska, mert a sötétből már elég.
Vele kelnek emberek, és állatok, meg növények.
Gondviselő jó Istenke fényt adott most fölétek!