Pokol felé

Hogyan hajolhatott vajon gerince félre,
hogy önmagát feladva, nyájasan vidult
a korhadó világ kegyetlen ördögére,
feledve, mint alázta nemzetét a múlt?

Hiszen, ha épp ezért fogott kezet merészen,
gyalázva gőgösen, ki ellenére szól,
hitetve azt, hogy ő ma már elérhetetlen,
a vétke mentesül megint a bűn alól.

De balga tetteit csupán a dölyf vezérli,
amint a görbedő pohárnokának int,
ki ugrik és borát legott kehelybe tölti,
s emelve azt felé, lihegve rátekint.

Alatta lám azóta pisszenés se hallik,
bolond alattvalói bőszen éltetik,
palástja eltakarja rég a lét valóit,
nekik marad csupán alant a béna hit.

A gyorsuló idő lován ügetve kaptat,
feledni ily királyokat sokat szokott,
talán megérti majd, hogy ennyit ér a látszat,
pokolra tartva érte senki sem zokog.