Pokolra tartva

Nehéz idők boronganak felettünk,
göröngyös útra tért a társzekér,
baráti szó e vágtatásban eltűnt,
maradt csupán a gőg, s a dzsentri vér.

Hiába, hogyha már nem arra tartunk,
amerre szállna bár a gondolat,
ez út során az Úr kegyelme ránk unt,
azóta lám, csalárd imánk se hat.

Fogadkozásaink felé legyint csak,
becsaptuk őt profán megannyiszor,
nem érti színeváltozásainkat,
nem oldoz ím, a vétkeink alól.

Habár az út a rút pokolra tart,
de csak megyünk tovább vakon mi rajt’.