Gyakorta gondolkodom néha
eszembe jut hogy léha
idők nyomorából születtem újra
miért volt nekem ez fölöttébb durva
mikor csontáztatta sebem nyitva
feküdt tenyeredben meztelen
húsom csiganyállal kente az idő
ecetfa ágáról csüngő pók
szőtte sebesen hálója fekete
indáját kanyarította körém
néha fojtón szabadságot adott
láthatást saját lételemembe
könyörületbe fulladt napok
lázálmait kergetve hasadt szét
az erősnek gondolt hit
papirusztekercsét porladó álomként
megkergette a hajnali szél.
2 hozzászólás
Az író ember szinte "szemérmetlen" önfeltárása ez, kutakodás a lélek mélyén, és amit talál, azt mintegy felkínálja a nagyvilágnak. Ady sorai jutnak eszembe: "S meglékeltem a fejemet…"
Editke, tetszett a vers.
Üdv: Kati
Köszönöm Kati hozzátették a vershez. Örömmel fogadtam befogadásod…is.
Szeretettel: Edit