(Bartók Béla emlékére)
Édesapám, édesapám,
én kiáltok, a te fiad,
szarvassá változott fiú,
puszta földön állok immár,
testvéreimet megölték,
az erdőt is kiirtották
a külföldi befektető
jól fizetett emberei,
övé minden, amit látok,
betonmederben a forrás,
szemét úszik benne, ahogy
szivárványos halak régen,
erdő helyén luxushotel,
bevásárlóközpont épül,
ha valaki meglát engem,
fényképezőgép után kap,
látványosságnak jó vagyok,
élni talán ezért hagytak
szögesdróttal bekerítve,
biztonsági kamerákkal
figyelik, hogy merre járok,
ha meghalok, kitömnek majd,
betesznek a múzeumba,
édesapám, hol a földünk,
édesapám, hol a házunk,
hogyha meghallod a szavam,
gyere értem, kérve kérlek,
fogadj engem újra vissza,
a te tékozló fiadat,
hazavágyom, édesapám!
5 hozzászólás
Nagyon jó vers.
Gratulálok, Balázs!
Ha Zoltán is azt mondja, az számomra önigazolás, hogy jó az ízlésem 🙂
Megírtad, igazat írtál s nagyon jól.
A szél-röpítő zenét hozzá-hallgatom.
Gratulálok, Inda.
Szia! Nem bántásból, csak őszinteségből, de azt hiszem, belerondítok a hozzászólásokba. Nekem ez olyannyira profánra sikeredett, hogy bár a mondanivalóval egyetértek, költőiséget nem fedeztem fel benne. S ami ennél is fájóbb, hogy zeneiséget sem, pedig Bartókról erre asszociáltam. Talán a hiba bennem van, nem vagyok fogékony az ennyire újra.
Hanga