rakoncátlan automata

csak pár ezrest akartam kivenni
azon a párás délelőttön
a saját bankszámlámról szabályosan
bedugtam a kártyát a hasadékba
a képernyő kijelzőjén villogó
szembántó feliratot értelmezve
helyesen használtam a billentyűzetet is
a három kvízkérdésre is válaszoltam
pontot nem kaptam érte de ezt már
megszoktam a masinából hörgő
morgó köpködő hangeffektusok bömböltek
közben egy kattanással kiadta
kártyám lecsupaszított csontvázát
majd újra kezdte aprókat zümmögve
préselte át hasítékán a féltenyérnyi papírszalagot
amin fehéren-feketén rögzítette hogy
a mai napon én mint jogos plasztiklap
tulajdonos felvettem húszezer forintot
képes volt a szemembe hazudni mert
egyetlen egy bankót nem adott ki nemhogy
annyi tengernyit a sokkhatás után
gyakorlott mozdulattal felhívtam az automatán
szereplő segélykérő telefonszámot
ahol meghallgattam Johann Sebastian Bach
(1685-1750) Karácsonyi oratóriumát kétszer
majd Bach lánya felhívta figyelmemet, hogy
picit még várjak apukája éppen krumplit hámoz
az objektumot nem hagytam magára
tábort vertem állva retikülöm árnyékában
egyensúlyom áthelyezve férceltem
kihúzgált idegszálaimmal össze
kettéhasadt elpazarolt óráim
majd újra hívtam a Bach családot
meghallgattam a végtelenített a moll b dúr
abszurdot vonásaimat dallam pácolta
izzadtságcseppek hulltak ütem nélkül
a népbolt előtti porba
féltékenyen őriztem a rést
pedig jöttek csapatostul
a pénzéhes kuncsaftok
volt aki kicsit várakozott velem majd
mindenki magamra hagyott
harminc nap után lett vége a mesének
a bank alkalmazottjának pultjánál értem révbe
íves papírra rögzíthettem panaszom
a forró nyári napon
közben a higiéniai dolgozók
éppen felmosták a követ