Rege az antihősről

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy henye figura,
aki sosem volt és sosem lesz a maga ura.
Álszent bolygóján, magányosan éldegélt,
becses ereklyeként őrizte torz verdiktjét.

Ki tehette elkerülte, gúnnyal illette,
senkinek nem volt maradása mellette.
Pedig csak tettette, hogy ennyire ostoba,
így lett a megtévesztés szédítő szélhámosa.

A múltjáról beszélni említésre se méltó,
apja, anyja nem nevelte kenyérpusztító,
aki majomszeretetét nem pazarolja másra,
csak az örökkön-örökké tartó magányra.

Egy nap társtalanságában gondolt egy nagyot,
s mikor szexista önimádata alább hagyott,
gondolta, szerez magának egy élő játékszert,
e tettével nem sért sem embert, sem Istent.

A nőt igéző szavakkal bűvkörébe vonta,
hazugsággal érte el, hogy az elszállásolta,
s mivel úgy látta, nincs jobb helyette,
mindegy ki, csak szorult helyzetéből kimentse.

Éltek éldegéltek volna, míg világ a világ,
csakhogy a lélekevő elkövetett egy hibát.
A szeme megakadt egy ifjú menyecskén,
elhatározta, megszédíti gyorsan a fejét.

S minthogy a csalogató szavakhoz jól értett,
a kívánatos menyecskének kezdte tenni a szépet.
De míg szennyes kezével 30 júdás ezüstjén matatott,
ocsmány árulása befogadója fülébe is eljutott.

A sors kíméletlen, említi igazként gyakran a nép
meglakol minden bűnéért a ízléstelen söpredék.
S amíg a különc pofát az új nőért a fene majd megette,
régi kedvese seprűt ragadott, s világgá kergette.