Távolban jársz, hova nem érhetek
látlak ugyan, de nem érezlek
álmaimban visszatérnek
játszóterek, ígéretek,
múlnak, mégsem
de nélküled
mennek el
az évek
s én
te
veled
elveszek
vágyva este
csak szenvedek
szívemben kereslek
a szerelem féltve mentve
mosolyból könnybe menve
szívem árnyékában illeg- billeg
mi köztünk van, lesz vagy mégsem.
Régi álmok
By koko
9 hozzászólás
Tetszett!
Nagyon!
Olyan gyengéd,szép…
Szeretettel gratulálok:sailor
Köszi!
üdv.koko
Szia koko!
Tetszik a "kacsacsőrös" kép.
Azt hittem, hogy versed azért lett így építve, mert fogyogatott az energiád. Vártam, hogy a keskeny rész után pozitívvá válsz, de nem ezt tetted, pedig kellett volna. Ettől a vers nyílása törvényszerű lenne.
Kötözködni dehogy fogok, csak megjhegyeztem az előbb említetteket. Tanultam ám!
Ha ilyen képbe írok egyszer, akkor a formába beleviszem az érzéseim.
Köszi az útmutatást!
Szeretettel: Kankalin
Nem az akart lenni, hanem homokóra.
a technika ördöge.
üdv.koko
Szia Koko!
Tetszett a vers, elképzeltem homokórában, ahogy pereg… Jó, hogy ezt már Kankalin megkérdezte, bár irodalom-tudomány terén nem vagyok jó (szabályok, stb… gúzsba kötő tudásnak venném, majd először írok, s ha az menni fog, na mejd megtanulom, hogyan kell!
) szóval elképzeltem homokórában, almúló idő, pergő homokszem szavakkal… s kérdezném, a Kankalin által hiányolt pozitív átfordulás megvan-e már benned? Mert a homokóra legszebb tánca: végből lesz az újabb kezdett, s annyiszor forgatod, ahányszor akarod… szép játékszer… De hiszen ha költészetre adtad a fejed, akkor bizony a világodban nyilvánvaló, hogy látsz: hibákat, szépséget, s mindig is vívódni fog benned (nem mintha másban nem, de a művészlelke valahogy ezt intenzívebben megéli) a fura ellenérzés: jó és rossz, kezdet, és elmúlás, szeretet, fájdalom, s mi miért, mi végre? Miért oszt az élet a végén mindent nullával? És mégis közben: milyen szép a szép, s mily magasztaló a szenvedés…
… szóval örömmel olvastalak! Közben, mintha egy üresen maradt játszótéren láttalak volna hintázni, hűvös reggelen, a hajnal hasadás előtt, de már a csenddé nyugodott éjszakában, szomorúan… Mint aki vár… mint aki úgy érzi: hiába vár… soha sem vársz hiába… s várni nem az, hogy ülni, és nem mozdulni… vagy csupán: nem azt vártad, akire vársz…
Szeretettel: Gabe
Szia Gabe!
Az élet már csak ilyen, a percek elfolynak és mi is benne, hol fentről le, hol lentről fel… vele és nélküle… mégis együtt…
köszi kedves soraidat.
üdv.koko
Tetszik a különös formájú versed.
Üdv: József
Köszönöm József!